Bemutatkozó Never ending love 1. fejezet

-Miért tetted ezt velem? Velünk?-kavarogtak a gondolatok a fejemben, képtelen voltam felfogni a történteket. -Már 2 hónap, és semmi nem jobb, semmi nem változott. Itt maradtam és te...- összerogytak a lábaim és csak sírtam. Zokogtam. Hiába vártam egy ölelést, hiába vártam vígasztaló, nyugtató szavakat.... Semmi. -Én nem bírom ezt így! Azt mondtad minden tökéletes, és most ez széthullott. Úgy volt mindig velem leszel! Megígérted! MEGÍGÉRTED!- ordítottam el magam a földön görnyedve. Néma csend, semmi reakció, semmi válasz. Egyedül maradtam, a sötétben, a hidegben, a síri csöndben. Egyedül a temetőben. Nem tudtam mennyi az idő, azt se én mióta vagyok itt, csak azt éreztem, hogy elfogytak a könnyeim. Csak meredtem és dideregtem a hűvősben és nem tudtam mit tegyek. -Annyira szeretlek! Bármit megadnék, hogy újra itt lehess velem! Mindent!- suttogtam miközben vezettem az ujjamat a sírfeliraton "James Owen Sullivan".
-Maga mit keres még itt? Menjen haza!- szólalt meg egy élces hang a sötétben, de mire odafordítottam a fejem, már csak a távozó karbantartó alakját láttam, ahogy biceg a kijárat felé a lámpájával a kezében. Megcsókoltam a rózsát, amit idáig a kezemben szorongattam és rátettem a kőre, majd lassan felkeltem, de még nem tudtam elindulni. -Szép álmokat, holnap jövök!- suttogtam, és bár a lábaim elindultak a szemem még csak visszafelé bámult. A kijáratnál a karbantartó furcsa tekintettel méregetett, nem köszönt, nem köszöntem csak bámult rám.
-Miért nem tud akkor jönni mikor a többi ember, ahhoz a sírhoz? Nem fél a sötétben? Egyszer bezárom a temetőbe, ha nem hallom az ordítását, most is ez lett volna.- morgott a bajusza alatt, de csak folytattam az utamat a kocsim felé. Elindultam haza felé, ahol ugyanúgy teljesen magam voltam a sötétben. Felkapcsoltam egy kislámpát a hálóban és elővettem az albumomat. Minden nap újra és újra végig lapoztam, minden képet megnéztem, és felidéztem az emlékeket. Már nem jöttek könnyek, csak a szívemet mardosta az istentelen fájdalom, ami sosem hagy nyugodni. Ahogy az album végére értem becsuktam és az Ő párnájára raktam.
Reggel későn keltem, már lassan ebédelni kellett volna, de nem bírtam egy falatot se enni. De nem is tudtam volna, mert hirtelen ledermedtem.
-Lily, tudom hogy itthon vagy, kérlek nyisd ki az ajtót!- hallottam Katie hangját és kopogását. Lassan vánszorogtam az ajtóhoz, hogy kinyissam. -Beszélnünk kell! -toppant be egyből az ajtón ahogy kinyitottam. Elkapta a csuklómat és becibált a nappaliba. -Aggódunk érted! Össze kell szedned magad végre! Mindannyiunknak fáj, mind szenvedünk, hogy elment, de a bátyám szétszedne, ha így látna most téged. Főleg amilyen állapotban vagy.
-Hogy értetted ezt? Milyen állapotban?-kérdeztem egy pár perces néma csend után, bár már tudtam, hogy mire gondolt. Csak nem fért a fejembe, hogy honnan. A titkom volt, amit még Jimmynek se mondtam el, és már nem is tehetem.
-Felhívott az orvosod. Mondta, hogy aggódik, mert be kellett volna menned vizsgálatra, de nem mentél. Fél, hogy baj lesz. Megígértem neki, hogy vigyázok rád, és elviszlek hozzá.
-Én csak egyedül akarok lenni.-nyögtem ki és felálltam a kanapéról, hogy ne tudjon a szemembe nézni. Ugyanolyanok voltak a szemei mint, amik annyira hiányoztak, hogy rám nézzenek. Amik minden érzelmet tükröztek, és amibe beleszerettem.
-Nem, eljössz velem. Odaköltözöl hozzánk és segítünk neked! Már mindenkivel beszéltem. Anyu és apu is várnak, ahogy eddig is mindig. Pakolj össze, segítek!-el kezdett belökdösni a hálószobába és elém rakott egy táskát. Lassan pakoltam mert semmi kedvem nem volt menni. Nem akartam velük lenni, mert ott minden olyan mint Jimmy. Mindenki. Két óra múlva Katie leparkolt a házuk előtt, ahol utoljára karácsonykor voltam, még Vele.
-Készen állsz bejönni velem?- felém nyújtotta a kezét amit lassan megfogtam és megszorítottam. Láttam egy bizakodó mosolyt az arcán, majd hirtelen kipattant a kocsiból majd várt hogy menjek utána én is.
Mikor beléptünk a házba, senki nem várt. Hangok szűrődtek ki az étkezőből, így arra vettük lassan az irányt. Ahogy betettem a lábamat a szobába, megfagyott a levegő és rengeteg tekintett meredt rám. Nem bírtam senki szemébe se nézni, féltem, hogy csak bírálni fognak, hogy nem beszéltem már velük másfél hónapja. Csak álltam mozdulatlanul, mint aki vár a végzetes csapásra, hogy könnyítsenek a helyzetén, de mindezt hiába. Míg meg nem ölelt Jimmy anyukája. Éreztem a vállamon a könnyeit.
-Jó hogy velünk vagy kicsim!-suttogta és egyre jobban szorított. Lassan felemeltem a kezem és megszorítottam én is. Pár perc után ismerős hang szólalt meg.
-Gyere, egyél! Szükséged van most rá, hogy sokat egyél. Ahogy látom fogytál is, pedig ezt most nem szabad.-csak úgy ömlöttek a szavak Kellie szájából, ahogy ránéztem, láttam rajta, hogy zavart, hogy enm tudja mit tegyen. Szóval biztos tudja ő is a titkomat. Lassacskán leültem a többiek közé, de nem bírtam enni.
Ránéztem a velem szemben ülő emberekre, a barátaira. Barátainkra, akiket utoljára a temetésén láttam.
-Jó látni!-suttogta Valary.
-Tudod, nekünk is épp elég nehéz.- szólalt meg Brian. -Segíthetnénk egymásnak. Tudod mennyit jelentett nekem! A legjobb barátom...-elhallgatott és lesütötte a szemeit.
-Sajnálom!-mondtam halkan, de Katie megszólalt.
-Ne veszekedjetek! Lilynek pihenni kell és segítenünk kell most neki. Együtt lehetünk megint boldogok. -Mind elkezdtek enni. Néztem őket, az arcukat. Mindannyian sápadtak, nyúzottak voltak, akárcsak én.De nem voltak egyedül. Ők kitartottak egymás mellet, és támogatják egymást. Jimmy összetartja őket. Ebéd után, mind beültünk a nappaliba és ők elkezdtek emlékeket felidézni. Aztán Matt felkelt,mint aki közölni akar valamit.
-Tudjátok, mióta elment mind megzuhantunk és nem tudjuk hogy kéne folytatnunk. Ez az album. Nem vagyunk biztosak benne, hogy képesek vagyunk befejezni Jimmy nélkül. Együtt voltunk egy csapat, egy család. Testvérek és most szétestünk és talán abba kellene hagynunk.- ahogy kiszöktek a szavak a száján szöktek könnyek az én szemembe is. Nem akartam elhinni, hogy komolyan mondja.
-Nem tehetitek. Jimmynek a banda, TI voltatok a legfontosabbak. Elvárná tőletek, hogy végig csináljátok. Végig kell csinálnotok, miatta!- meglepődtem azon, hogy milyen erélyesen beszéltem. A többiekre nézve őket is megleptem, de az egész család, csak bólogatott. Eldöntöttük, hogy a banda továbbra is megmarad, Jimmy emlékére.