Nobody's perfect 2.1

-Mi bajod van? Olyan fura voltál egész héten.
-Igen Josh? Feltűnt? És szerinted miért?
-Nem tudom, ezért kérdeztem?!
-A barátaid kikészítenek, nem kedvelnek, és ezek a ruhák én nem bírom ezeket hordani... Szerinted normális, hogy anyád átfestette a hajam?!-fakadtam ki lassan már 4 hónap után, mióta ide költöztem.
-Azt hitte neked is tetszeni fog, nem akart rosszat...
-Josh ugyan kérlek! Nem kedvel, szerinte nem vagyok hozzád való,.... ELEGEM VAN!-ordítottam el magam és hozzá vágtam a mellettem lévő vázát a falnak.
-Na jó nyugodj le! Anyám nem rossz ember!
-Josh kérlek, vedd már ezt észre!-kérleltem, a kezeit fogtam de láttam a szemén, hogy nem érti miről beszélek,-Tetszettem vörös hajjal, a régi ruháimban?
-Persze hogy tetszettél, de...
-Anyádnak nem tetszett a vörös, szóó szerint azt mondta hogy a cafkák, és a prostik színe. Szégyelli hogy velem jársz és én ezt nem bírom tovább!
-Ez most akkor mit jelent? Szakítasz velem?
-Nem Josh, anyáddal szakítok, ha nem bírod elviselni ezt sajnálom, de nem megy tovább!
-Szóval akkor igen, szakítasz velem?
-Ha neked ez ezt jelenti akkor igen!-mondtam határozottan mire csak fogta magát és kiment!

Éreztem, hogy gyűlnek a könnyek a szememben, de vettem egy nagy levegőt és visszanyeltem őket. Ezt az örömet már nem adom meg az anyjának. Sírás nélkül kezdtem el össze szedni a ruháimat, már amennyi az én ruháim közül maradt. Mire mindent összeszedtem amit akartam már üres volt a ház, sehol senki vagy legalábbis azt hittem.
-Elmész?-állt az utamba Josh az ajtónál.-Ennyi?
-Nagyon szeretlek Josh, de ez az egész... nem szeretnék olyan lenni mint anyukád!-simítottam meg az arcát.-Büszke vagyok arra amilyenné a szüleim neveltek. Örülök neki, hogy világra segítettem egy gyereket, büszke vagyok rá hogy apám megtanított lőni, verekedni és ezt az énemet nem vagyok hajlandó elnyomni anyukád kedvéért.-egyre csak magához húzott és szorított nekem meg csak potyogtak a könnyeim.-Szeretlek, de így nem bírom tovább!-mondtam majd megcsókoltam és egyszerűen kimentem az ajtón. Vakon sétáltam előre, nem tudtam most mi lesz, de aztán a buszpályaudvaron kötöttem ki és mire észbe kaptam már meg volt a jegyem Huntington Beachre. Mióta eljöttem onnan Február végén nem voltam otthon. A számomat lecseréltem, hogy a fiúk ne érjenek el. Most viszont Június vége és én haza felé tartok.
Anyu kijött elém Jacksonnal és iszonyatosan jó érzés volt őket újra megölelni.
-Mi történt? Szeretnél beszélni róla kicsim?
-Mi? Anyu mi van veled? Te nem szoktál beszélgetni!
-De most....nagyon hiányoztál kicsim!
-Ti is nekem!
-És mi ez a szőke haj?
-Josh mamája... de inkább hagyjuk.-mordultam fel és az út további részén már nem beszéltünk. Csak meredtem ki az ablakon. Mikor hazaértünk csak egyre rosszabbul éreztem magam a szobámban. Nem tudtam, hogy a fiúk vajon hogy fogadnának, de tudtam, hogy beszélnem kell velük, viszont először rendbe akartam hozni magam lelkileg. Bedőltem az ágyamba nyakig betakarózva, Josh egy pólóját szorongatva elaludtam. Nem tudom mennyivel később, de arra keltem hogy az eső verte az ablakomat. Felöltöztem és elindultam.
-Hova mész kicsim?
-Beszélnem kell velük!-mondtam és egy sóhaj után újra neki indultam, hogy kilépjek az ajtón.
-Beköltöztek a közös házba a nyárra.
-Köszönöm!-mondtam és végre elindultam. Remegtek a lábaim, görcsbe állt a gyomrom, és már gyűltek a könnyek a szemembe ahogy az esőben haladtam lassan a ház felé. Mikor odaértem az ajtóhoz akkoris csak álltam és néztem. Nem tudtam hogy mit mondhatnék nekik, hogyan kezdjem el.... legalább 20-szor nekifutottam hogy bekopogok, vagy csöngetek, de nem ment. Féltem, hogy szóba se akarnak állni velem, hogy elzavarnak, és egyre csak gyűltek a könnyek szemembe. És akkor kinyílt az ajtó és ott állt előttem Brian, de nem tudtam egy szót se szólni, csak sírni kezdtem. Ő se szólt hozzám, csak állt ott előttem, láttam az arcán, hogy össze van zavarodva, csak azt nem láttam hogy örül, vagy haragszik-e.