Vasárnap reggel ahogy felkeltünk Jacksonnal gyorsan megreggeliztünk és beindultunk a kórházba apuhoz.Anyu azt mondta, hogy már szeretne látni így felkerekedtünk. De ahogy kiléptünk a házból fotósok kaptak közre minket. Az arcomba és Jackson arcába villogtatták a vakut, és ahogy ránéztem láttam hogy meg van rémülve. Felkaptam a karomba és elkezdtem a buszmegálló felé kapkodni a lábamat, aztán leparkolt az út mellett egy autó.
-Szállj be!-nyitotta ki Matt az ajtót, és én gyorsan be is ugrottam Jacksonnal hátra.
-Köszi, ez életmentő volt! Nem is értem, hogy nem unják meg!-morfondíroztam, de Matt csak fintorogva a kórház felé vette az irányt.Miután odaértünk Matt leparkolt a kórház előtt.
-Köszönöm Matt a fuvart!
-Nincsmit, itt maradok megvárlak titeket, úgy sincs túl sok dolgom!
-Akkor gyere be velünk, ne itt a kocsiban ülj!-kértem és egy pár perces huzavona után bele ment. Lassan sétáltunk a kórházi folyosón, nem is akartam sietni, Görcs volt a gyomromban és az egész testem bele remegett.Mire apu szobájához értünk azt hittem összeesek. Mély levegőt vettem, aztán....
-Matt ne ijesztegess!-ugrodtam fel, úgy megrémültem mikor Matt a hátamhoz ért, de ő csak elmosolyodott.
-Menj, nem lesz gond!-biztatott de nem segített. Végül az öcsém rángatására léptünk be a kórterembe. Apu egész jól nézett ki, rosszabbra számítottam.Mosollyal fogadott minket.
-Az én bátor gyerekeim!
-Apuuuu! Úgy hiányoztál, mikor jöhetsz haza? Elmegyünk majd horgászni? Annyi mindent kell majd megmutatnom neked...-magyarázott szünet nélkül Jackson, és ami fura volt, hogy most kicsit sem zavarta apát. Máskor ilyenkor már megfeszült az állkapcsa és ingerülten állította volna le.
-Nyugi kisöreg, ha hazaértem mindent megmutathatsz. Most keresd meg anyut, jó?-Öcsi bólintott aztán kiszaladt.
-Hogy vagy Liz?-kérdezte apu és maga mellé mutaott így odaültem az ágya szélére.
-Apu én nagyon sajnálom, hogy eltaláltalak! Ha tudtam volna hogy te vagy...
-Ne mentegetőzz! Védted a házat, ahogy tanítottalak, és különben is én lőttem előbb. Ha eltaláltalak volna sose bocsáltom meg magamnak.Büszke vagyok rá, ugyanakkor rádöbbentem valamire...-elhallgatott és lehajtotta a fejét. Szomorúnak tűnt, és ez már magába véve is ijesztő volt, mert apu sosem volt szomorú. Apu vagy mérges volt, vagy katona, de szomorú sose.-Olyan életet kéne élned mint a többi gyereknek, én meg mindig csak katonát akartam nevelni belőled.
-És én ezért hálás vagyok! Bármikor megtudnám védeni magam. Tudok lőni, verekedni, jól bánok a késekkel. Biztonságban érzem magam.
-De sose szórakoztál igazán, mert nem engedtem. Csak anyádra és az öcsédre vigyáztál egész életedben.-ahogy apu ezt kimondta elszorult a szívem és nehezen kaptam levegőt. Mindig haragudtam rá, hogy olyan életet élünk amilyet, hogy anyu örökké egyedül van, hogy Jackson alig tudja ki az apja, és hogy nekem mindig erősnek kell lennem. Sosem mertem ezt beismerni. De hogy apu mindezt kimondta szívem szerint hozzábújtam volna és csak sírnék a mellkasába.
-Annyira sajnálom kicsikém! De tudom, hogyan tehetem jóvá. Az egész felfordulás körülöttünk ráébreszett milyen nehéz nektek, így leszerelek. Nyugdíjaztatom magam, és itthon maradok veletek.-nem is tudom mi történt velem, de potyogni kezdtek a könnyeim.
A szipogásomat csak egy halk kopogás zavarta meg.Matt állt az ajtóban mögötte Jackson félve pillantgatott be.
-Jó napot, elnézést... minden rendben?-nézett rám aggódó tekintetével.
-Igen persze!
-Jackson szólt, hogy sírsz, megijedt kicsit!-mondta és megsimogatta az öcsém kobakját.
-Gyere öcsi, csak azért sírok, mert boldog vagyok, hogy apu haza jött!-lassan sétált felém, megszeppenve nézett rám és mászott az ölembe. Félve tekintgetett csak apára.
-Ne félj, nem bántanám soha a testvéredet! Immádlak titeket!-mondta apu mosolyogva aztán Mattre nézett.-Köszönöm, hogy vigyázott a lányomra! Sokat elmond magáról, és én ezt értékelem!
-Köszönöm, de én ami azt illetti, alig 2 hete vagyok a lánya barátja.
-Akkor volt mellette mikor szüksége volt rá, ez becsülendő!-dörmögte apu és a karját tartotta Matt felé, Matt lassan indult meg és kezet fogott apámmal.-David Locke!
-Matt Sanders!
A kórházi látogatás után Matt haza furikázott minket és legnagyobb meglepetésemre a srácok a ház előtt a gyepünkön ültek és egy riporterrel beszéltek. Mire odaértünk elhallgattak és csak mosolyogtak rám.
-Itt mi folyik?
-A híres neves Elizabeth! Nagyon örvendek, a barátai csupa jót mondtak magáról és hogy a családja védelme érdekében minden védőfelszerelés nélkül ment be a házba, amiben feltételezések szerint egy fegyveres férfi volt. Igaz ez? Nem tudta hogy az apja az, csak hogy valaki betört?-sokkolódva néztem a fiúkra, de bólintottam.
-És az igaz, hogy maga segített megmentenie a matektanáruk kisbabáját?
-Nem szeretnék nyilatkozni! Kérem távozzon!-kértem de a hapsi nem mozdult, tovább vett a kamera, de Matt megint segített.
-Hallotta, kotródjon el, amíg szépen kérik, ne akarja, hogy baja essen!-állt be elém és Jackson elé Matt védelmezően, amiért kifejezetten hálás voltam. A hapsi és a bandája elment. Neki döntöttem a fejem Matt hátának és csak sóhajtoztam.
-Ti meg meghülyültetek? Ha Liz ezekről beszélni akart volna megteszi ő maga!
-Nem akartunk rosszat...-kezdte Brian és megsimította a hátam. Odajött mellém és a fülembe súgott.-Csak azt akartuk, hgy leszálljanak rólad, hogy ne támadjanak, hanem tudják, milyen nagyszerű vagy és bátor.-nem tudom, hogy a félelem miatt ami apu hazatérése és a balesetünk miatt lakozott bennem, vagy au kórházi szónoklata miatt, vagy talán mert Brian olyan kétségbeesetten nézett rám, de potyogni kezdtek a könyneim és Briannyakába dőltem. Öleltem és zokogtam miközben csak simogatta a gerincemet, és ringatott, hogy megnyugodjak....
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése